Sziasztok! Ez a novella úgymond egy kis 'reklám' a következő blogomnak, hiszen a főszereplő fiúról fog szólni, a link pedig a bloghoz: http://choicebetweenbrothers.blogspot.hu/Jó olvasást hozzá, remélem, kezdelek felcsigázni benneteket!:) (A novellának egyébként a főszereplőn kívül a történethez semmi köze.)
Ősz volt.
Vörös, narancs, barna és citromsárga árnyalatú levelek kavalkádja terült el a földön. A fák halkan rezegtek még egy-egy gyenge szellőnél, s ilyenkor néhány, eddig küzdő levél leszakadt az ágáról, és miután táncot járt a levegőben, lassan lehuppant társai közé.
Az ég szép kék volt, de a távolban láthatóan viharfelhők gyülekeztek, szürkére festve ezzel a tiszta égboltot. A levegő is párás volt, már vártam az esőt.
A parkban sétáltam, egyedül. Fülemben halk, lágy zene szólt a telefonomnak és fülhallgatójának köszönhetően. Lassú zongoraszó. Az egész gyönyörű volt, és talán az egyik legmegnyugtatóbb dolog a világon.
Megpillantottam egy padot, tehát lassan elindultam felé. Tetején vízcseppeket véltem felfedezni, tehát lassan letöröltem őket, és leültem. Lábamat keresztbe vetettem a másikon, és rápillantottam a csuklómon levő ezüst karkötőre. Nagyot sóhajtottam, majd tovább kémleltem a tájat.
A tó feletti hídon álltak a színes levelek, a szellő néha-néha a tóba is belefújt egyet. A víz tükrén látszódott, hogy hamarosan le fog menni a nap, és a szürke felhők jobban tükröződtek vissza róla. Lassan hullámzott a felszíne, és még látható volt a közelében egy kis élet.
És messzebb, az ösvény mellett elhelyezett padok egyikén ott ült ő. Fehér haját sapka alá rejtette, egyetlen fekete tincse az arcába hullott. Buzgón jegyzetelt a kis noteszbe, amire mindennél jobban vigyázott.
A szívem összeszorult. Lysander. A fiú, akivel rengeteg közös pillanatom volt, és amilyen hamar jött a barátságunk, olyan hamar el is tűnt, mintha csak egy perc lett volna az egész. Mégis tisztán emlékszem szinte minden közös napunkra… főleg a legutolsóra.
- Hová viszel? – kérdeztem nevetve, a barátom kezét szorongatva. Ez tavaly télen történt, karácsonykor. Lysander gyengéden körülfonta ujjat a csuklóm körül, és maga után vezetett, én pedig izgatottan követtem. A hópelyhek az arcomba csaptak, és kipirosodtam tőle, szipogtam, és már alig éreztem a végtagjaimat, de a világ összes lelkesedésével követtem a fiút, aki a legtöbbet jelentette nekem. Nem sétáltunk sokat – hamarosan megálltunk egy barátságos kis házikó előtt.
- Meg szeretném kérni a legjobb barátomat, hogy segítsen eldönteni, szépen díszítettem-e fel a fát, és oda fogom adni neki az ajándékát. – mosolyodott el kedvesen, mikor felém fordult az ajtó előtt. Már vártam, hogy letérdel elém, és megkérdezi: leszel a barátnőm? Viccelek kicsit, azt mondom, igen, majd a nyakába ugrok, és bátortalan puszit adok neki, mert csókolózni még sosem próbáltam senkivel. Teljesen bele voltam esve a fiúba, és tudtam, hogy csak jóra számíthatok. Hetek óta együtt töltjük az időnk egy részét, és mindig kedves volt velem, így csak ez lehet majd a mai nap kimenetele.
Persze én is vettem Lysandernek ajándékot, egy új noteszt, aminek biztosan nagyon fog örülni. Hangjegymintás.
Beléptünk a barátságos lakásba, és izgatottan néztem körül. A kis konyhából mézes-süti illatokat éreztem, és egyből megkordult a gyomrom.
- Szeretnél egyet? – kuncogott Lysander, míg levettem a cipőmet.
- Igen – motyogtam félénken, és picit beljebb léptem, hogy még jobban szemügyre vehessem a helyet. A konyha mellett lépcső vezetett az emeletre, ahonnan valamilyen műsor hangja szűrődött le. A nappaliban volt egy nagy szőnyeg, két fotel és egy kanapé, ezek között pedig egy kandalló, amiben tűz égett, és a fa időnként ropogott párat. Középen állt egy szárító, tele vizes ruhákkal, hátul pedig a karácsonyfa.
A plafonig ért a piros csillaggal a tetején. Nagyon szépen volt feldíszítve, sehol egy plusz dísz, vagy egy üres hely, ráadásul minden passzolt színben mindenhez. Varázslatos volt, még életemben nem láttam ilyen szép fát.
- Nos, milyen? – adott a kezembe Lysander egy mézeskalácsot, mire nagyot haraptam abba, és tele szájjal válaszoltam.
- Nagyon szép, és… hm, nagyon finom! – lenyeltem a falatot, mire a fiú nevetett egy kicsit.
- Ezt szeretném neked adni. – mosolygott, és a kezembe adott egy dobozt. Mielőtt kibontottam volna, én is átadtam az ő ajándékát neki, majd izgatottan kinyitottam az ajándékomat.
Egy ezüstlánc feküdt a dobozban, apró díszekkel. Lysander felcsatolta a csuklómra, majd adott egy puszit az arcomra, mikor megköszönte a tőlem kapott noteszt. Éreztem, hogy történni fog valami, hogy én, a szürke, magas, vékony, lapos, unalmas lány ma végre szerzek barátot. Lysander felé hajoltam, mivel biztos voltam benne, hogy most megcsókol, de nem ez történt.
A lépcsőn lejött egy lány. Gyönyörű, barna haja és meleg, barna szeme volt. Hibátlan bőre, és alig takarta smink. Az alakjára csak rá kellett nézni, és elkönyvelted tökéletesnek. Ez a lány pedig odasétált Lysanderhez, és megcsókolta.
- Ő itt a barátnőm, Lina – mosolygott rám a fiú, én pedig lefagytam. – Ő pedig itt Nina, egy barátom.
Lina a kezét nyújtotta felém, és barátságosan mosolygott. Elutasítottam, sírtam, kiabáltam, majd elszaladtam. Összetört a szívem, és Lysander soha többé nem keresett.
Nagyot dörrent az ég. Levettem a karkötőmről a szemem, amit már egy ideje bámultam, és felnéztem. Lassan csepegni kezdett az eső, én pedig felálltam, hogy hazainduljak.
Lysander pedig még mindig ott ült a padon, és a jegyzetfüzetébe írt…
Ősz volt.
Vörös, narancs, barna és citromsárga árnyalatú levelek kavalkádja terült el a földön. A fák halkan rezegtek még egy-egy gyenge szellőnél, s ilyenkor néhány, eddig küzdő levél leszakadt az ágáról, és miután táncot járt a levegőben, lassan lehuppant társai közé.
Az ég szép kék volt, de a távolban láthatóan viharfelhők gyülekeztek, szürkére festve ezzel a tiszta égboltot. A levegő is párás volt, már vártam az esőt.
A parkban sétáltam, egyedül. Fülemben halk, lágy zene szólt a telefonomnak és fülhallgatójának köszönhetően. Lassú zongoraszó. Az egész gyönyörű volt, és talán az egyik legmegnyugtatóbb dolog a világon.
Megpillantottam egy padot, tehát lassan elindultam felé. Tetején vízcseppeket véltem felfedezni, tehát lassan letöröltem őket, és leültem. Lábamat keresztbe vetettem a másikon, és rápillantottam a csuklómon levő ezüst karkötőre. Nagyot sóhajtottam, majd tovább kémleltem a tájat.
A tó feletti hídon álltak a színes levelek, a szellő néha-néha a tóba is belefújt egyet. A víz tükrén látszódott, hogy hamarosan le fog menni a nap, és a szürke felhők jobban tükröződtek vissza róla. Lassan hullámzott a felszíne, és még látható volt a közelében egy kis élet.
És messzebb, az ösvény mellett elhelyezett padok egyikén ott ült ő. Fehér haját sapka alá rejtette, egyetlen fekete tincse az arcába hullott. Buzgón jegyzetelt a kis noteszbe, amire mindennél jobban vigyázott.
A szívem összeszorult. Lysander. A fiú, akivel rengeteg közös pillanatom volt, és amilyen hamar jött a barátságunk, olyan hamar el is tűnt, mintha csak egy perc lett volna az egész. Mégis tisztán emlékszem szinte minden közös napunkra… főleg a legutolsóra.
- Hová viszel? – kérdeztem nevetve, a barátom kezét szorongatva. Ez tavaly télen történt, karácsonykor. Lysander gyengéden körülfonta ujjat a csuklóm körül, és maga után vezetett, én pedig izgatottan követtem. A hópelyhek az arcomba csaptak, és kipirosodtam tőle, szipogtam, és már alig éreztem a végtagjaimat, de a világ összes lelkesedésével követtem a fiút, aki a legtöbbet jelentette nekem. Nem sétáltunk sokat – hamarosan megálltunk egy barátságos kis házikó előtt.
- Meg szeretném kérni a legjobb barátomat, hogy segítsen eldönteni, szépen díszítettem-e fel a fát, és oda fogom adni neki az ajándékát. – mosolyodott el kedvesen, mikor felém fordult az ajtó előtt. Már vártam, hogy letérdel elém, és megkérdezi: leszel a barátnőm? Viccelek kicsit, azt mondom, igen, majd a nyakába ugrok, és bátortalan puszit adok neki, mert csókolózni még sosem próbáltam senkivel. Teljesen bele voltam esve a fiúba, és tudtam, hogy csak jóra számíthatok. Hetek óta együtt töltjük az időnk egy részét, és mindig kedves volt velem, így csak ez lehet majd a mai nap kimenetele.
Persze én is vettem Lysandernek ajándékot, egy új noteszt, aminek biztosan nagyon fog örülni. Hangjegymintás.
Beléptünk a barátságos lakásba, és izgatottan néztem körül. A kis konyhából mézes-süti illatokat éreztem, és egyből megkordult a gyomrom.
- Szeretnél egyet? – kuncogott Lysander, míg levettem a cipőmet.
- Igen – motyogtam félénken, és picit beljebb léptem, hogy még jobban szemügyre vehessem a helyet. A konyha mellett lépcső vezetett az emeletre, ahonnan valamilyen műsor hangja szűrődött le. A nappaliban volt egy nagy szőnyeg, két fotel és egy kanapé, ezek között pedig egy kandalló, amiben tűz égett, és a fa időnként ropogott párat. Középen állt egy szárító, tele vizes ruhákkal, hátul pedig a karácsonyfa.
A plafonig ért a piros csillaggal a tetején. Nagyon szépen volt feldíszítve, sehol egy plusz dísz, vagy egy üres hely, ráadásul minden passzolt színben mindenhez. Varázslatos volt, még életemben nem láttam ilyen szép fát.
- Nos, milyen? – adott a kezembe Lysander egy mézeskalácsot, mire nagyot haraptam abba, és tele szájjal válaszoltam.
- Nagyon szép, és… hm, nagyon finom! – lenyeltem a falatot, mire a fiú nevetett egy kicsit.
- Ezt szeretném neked adni. – mosolygott, és a kezembe adott egy dobozt. Mielőtt kibontottam volna, én is átadtam az ő ajándékát neki, majd izgatottan kinyitottam az ajándékomat.
Egy ezüstlánc feküdt a dobozban, apró díszekkel. Lysander felcsatolta a csuklómra, majd adott egy puszit az arcomra, mikor megköszönte a tőlem kapott noteszt. Éreztem, hogy történni fog valami, hogy én, a szürke, magas, vékony, lapos, unalmas lány ma végre szerzek barátot. Lysander felé hajoltam, mivel biztos voltam benne, hogy most megcsókol, de nem ez történt.
A lépcsőn lejött egy lány. Gyönyörű, barna haja és meleg, barna szeme volt. Hibátlan bőre, és alig takarta smink. Az alakjára csak rá kellett nézni, és elkönyvelted tökéletesnek. Ez a lány pedig odasétált Lysanderhez, és megcsókolta.
- Ő itt a barátnőm, Lina – mosolygott rám a fiú, én pedig lefagytam. – Ő pedig itt Nina, egy barátom.
Lina a kezét nyújtotta felém, és barátságosan mosolygott. Elutasítottam, sírtam, kiabáltam, majd elszaladtam. Összetört a szívem, és Lysander soha többé nem keresett.
Nagyot dörrent az ég. Levettem a karkötőmről a szemem, amit már egy ideje bámultam, és felnéztem. Lassan csepegni kezdett az eső, én pedig felálltam, hogy hazainduljak.
Lysander pedig még mindig ott ült a padon, és a jegyzetfüzetébe írt…
