Utolsó döntés (+18)

Kezem fájdalmasan markolja a nyirkos ajtót. Körmeimet a padlóba vésem, ahogy térdre esek. Könnyeim, mint megannyi gyémánt a földre hullanak, de senki sem nyúl utánuk. Miért is tennék? Senkinek nem kincs az én könnyem.
Lassan vánszorgok előre, de nem tudom, merre menjek. A magány, mint sötét háló körbefonja testemet, alattomosan, mint egy kígyó, mindenhol rám tekeredik, és egyre szorosabban tart fogva. Lábaim remegnek, ahogyan próbálok rájuk állni. Nem sikerül, túl gyengék. Túl sokat futottam velük. A tüdőm hasogat, még mindig oxigénért kiált, én pedig lihegek. A torkom kiszáradt, vízért epedezik. Valamilyen csoda folytán eljutok a konyhába, a földről felkapaszkodva keresek valamit, ami csillapíthatja a szomjamat. Találok egy üveget - lehúzom magam mellé. Whiskey. Nagyot kortyolok belőle, érzem, ahogy a testem belülről égni kezd az alkoholtól. Arcom fintorba torzul. Nem pont ezt akartam inni, de megteszi. A torkom sajog, égnek a lélegzetvételek, de már nem zavar. Újabb kortyot iszom, és tovább csúszok, négykézláb mászok fel a lépcsőn. Öklendezem - minden, ami bennem van, most ki akar jutni, de én nem hagyom neki.
Hamarosan felérek a szobámba. Az ablakomon nincs lehúzva a redőny, a hold fénye vakítóan süt be rajta. Ki kellene másznom - gondoltam. Agyam kétségbeesetten próbál szinkronba kerülni a végtagjaimmal, de alig sikerül neki. Lassan lábra állok, és mindenben megkapaszkodok, amiben csak tudok. Kinyitom az ablakomat, és nagyot rugaszkodok. Felálltam az ablakpárkányra. Alattam van egy kisebb tető, arra ráhelyezem egész testsúlyom. Lábaim ekkor feladják a szolgálatot, térde rogyok a tetőn, az ablakot beljebb csukja a huzat. A levegő párás, a felhőt sötétek és groteszkek, hamarosan körbefonják a holdat is. Idekint hideg van. Fázom. Belenyúlok a pulóverem zsebébe - üres. Még jobban fázni, szenvedni akarok. Letépem magamról a pulóvert és a cipőt, messze hajítom őket. Egy kutya ugat.
Kicibálom rövidnadrágom zsebéből a cigis dobozt. Leszakadt a teteje. Azt is eldobom. A kutya újból ugat, ezúttal nyüszít is. A testem vacog, mikor meggyújtom a számban a cigarettát. Mély slukkokat szívok - minél jobban fáj, annál jobban esik. De a helyzetemen nem segít. Körmeimmel megvakarom a lábam, viszket. Mire észbe kapok, a lábamon nincsen bőr, kezemet elhúzom onnan. Újabb slukkot szívok, a cigarettát bámulom. Marlboro. Még Ő vette nekem. Ő, aki úgy kezelt, mintha én lennék a mindene. Naiv emberként úgy gondoltam, ez az igaz szerelem. Talán részemről az is. Az érintései, a csókja... Összerezzenek.. Könnyeim újból folyni kezdenek. Ő, aki úgy dobott el, mint egy rongyot, Ő, akit legutoljára a legjobb barátnőm felett láttam meg... Ő, aki magyarázkodni próbált a puha párnák közül, miközben a barátnőm mellette hullatta műkönnyeit, és azt suttogta, sajnálom...
Én mindig, mindent megadtam neki. Éjszakákat fent maradtam miatta, görcsösen vigyáztam rá, kiszöktem az ablakon át, sok aprósággal leptem meg...
Megcsalt engem. Soha többé nem gondolok rá. És másra sem...
A cigim elfogyott. Hirtelen ötlettől vezérelve a combomon nyomom el. Az érzés tűszúrásként érzékelődik bennem, a cigit elhúzva vörös karika éktelenkedik hófehér lábamon. Olyan szép.
Vízcsepp hullik arcomra. Az eget kémlelem, ami nagyot dörren. Egyik pillanatról a másikra zuhogni kezd az eső. Teljesen elázok, a hajam vékony tincsekben ragad össze. A cigis dobozt magamhoz veszem, hogy semmi ne ázzon el benne. Valami kiesik. Három kis bogyó. Megnézem közelebbről - nyugtató. Mindhármat egyszerre veszem be, és az esővel öblítem le. A torkomon megakad, alig tudom lenyelni. De mit számít ez?! A fájdalomba már belefulladtam.

Az idő egyre csípősebb - a vízcseppek félig jegesek. Mint alattomos tű, úgy szúródik másodpercenként minden helyre egy kis vízcsepp. Szétcsattan bőrömön. Fáj. Az ég óriásit dörög, villámlik. Visszagondolok Rá. Milyen arckifejezéssel vizslatta az ágyban a barátnőmet...

Felsikítok, hangomra a kutyák felfigyelnek - hangosan ugatnak. Visszamászom a szobámba, beülök a kádba. Reszketek, holnapra valószínűleg megfáznék. Ha lenne számomra holnap.
Előveszem a borotvapengémet a kád mögül. Kicsi, és még sosem használtam. Ilyen alkalmakra tartogattam. Megforgatom a kezemben, ismerkedek vele, a fogásával az anyagával, az élességével. Az alkaromhoz nyomom, és lefelé húzom. A kezemen érzem a bőr szétszakadását, de nem érzek fájdalmat. Erősebben szorítom oda a pengét, megérzem a fájdalmat. Megmagyarázhatatlan... mintha égne és szúrna egyszerre. Kicsit vérzik, letörlöm. Csíp. Remegő kézzel húzom újra végig magamon a pengét. Gyakorlom a mozdulatot a combomon és a vádlimon is. A számat harapdálom közben - érzem a vér ízét. Mindenem remeg, mindenem ég és mindenem fáj. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Agyamban kavarognak a gondolatok. Az életről, a halálról, Róla. Ugyanakkor nyugodt vagyok. Tudom, akármit teszek ma, nem fogom megbánni. Kárörvendően gondolok azokra, akik átvertek engem. Ha most meghalok, őket örökké emészti majd a bűntudat. Ha nem, talán elfelejtik.
Erősen végighúzom kezemen a pengét. Függőlegesen, ezt tudom. A vér folyni kezd a karomból, de tudom, nem ez volt az utolsó vágásom. Mi lenne, ha az eret vágnám egyből?
Vér spriccel a karomból, lüktető fájdalom és nyugalom járja át mindenem. Ilyen, ha azt vágom át. Nézem a véremet, ahogyan lefolyik a lefolyón. Vizes hajjal és vértől áztatott ruhában kényelmesen elfekszem a kádban. Nem ilyen jövőre számítottam, de ki számított volna ilyenre... egyre többször látok sötétséget, mint fényt. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb vagyok, mintha a vérrel távozna minden feszültségem és fájdalmam.
Mielőtt meghalnék, egy gondolat kavarog bennem. Eméssze csak őket a bűntudat, amíg csak élnek, érezzék át azt a fájdalmat, amit én éreztem...