Elegem van! Folyamatosan ebből áll az egész…
megalázva érzem magam mindenki előtt.
Annyira dühös vagyok rá. Annyira gyűlölöm… hogy már szeretem. Arcul ütöm magam.
Nem, nem szerethetek belé sosem! A flegma, bunkó stílusa… hogy mindenért
nyávog… mindenről dicsekszik, mindene megvan… ami nincs, azt pedig óriási
veszteségnek állítja be… Mikee Mycanic jut eszembe: „Neked semmi sem jó? Elég
jól mehet!”… Ő is ilyen. Gyűlölöm őt! Gyűlölöm azt a lekezelő stílust, amiről
azt hiszi, mindenkit levesz a lábáról. Gyűlölöm, hogy azt hiszi, azt csinál,
amit akar, mert neki mindenki elnézi. Persze, mert mindenki hozzá tudott szokni,
de én nem! Én nem erre vágyom. Azt szeretném, hogy a vörös haja a kezemhez
simuljon, derekamat gyengéden ölelje át, és hadd bújjak hozzá, hadd érezzem az
illatát. Szeretem Őt… ki tudja,
mikor, de megszerettem. Belé szerettem…
Nem! Ez egyáltalán nem így megy, nem szerethetünk meg egy embert csak így! Nem
is ismerem… de azok a szürke szemek, a csábos mosoly, a tökéletes izmok…
Új képet tett közzé. Új képet tett közzé! Ugrálok, és nem tudom, mit csináljak,
a kezem a Tetszik gombra akar kattintani, de még nem lehet. Most töltötte fel,
én pedig nem vagyok egy mániákus őrült…
Harmadikként kattintottam a képre, ezzel jelezve, hogy tetszik nekem. Ó,
tetszik is. Ahogy a gitárt pengeti…
Elmegyek, iszom egy pohár hideg vizet. Hogy lehetek ekkora idióta?! Ő azzal
dicsekszik, hány lányt csókol meg egy buli alkalmával, jobb esetben 10 után
megáll… legyek a tizenegyedik?
Köszönöm, nem.
Írt chaten a csoportba. Írt!
Egy lánnyal beszélget. Azt ecseteli neki, hogy mennyire jó volt fesztiválozni,
és minden lányt lekapni. Képeket is mutat. Elhúzom a szám – mind szebb és
csinosabb nálam. Teljesen mások.
Nem baj, nekem nincsen szükségem semmiféle férfira, aki érzelmileg
befolyásolhatna engem ezzel sírásra vagy nevetésre késztetve. Ezt nem akarom.
Ez a fiú egyébként is folyamatosan felidegesít engem.
- Elszívok egy cigit. – írom a csoportba, és elő is kapok egyet anyám
dobozából. Rágyújtok. Egyből hárman kérdezik, hogy cigizek-e. Köztük még ő is.
- Csak nagyon ritkán. – írom a választ. Ő ír. Elkezdünk beszélgetni. Megint
magáról beszél, magamban elmosolyodom. Hogy mekkora egy egoista ez a srác…
Megbeszél az osztály egy találkozót, ő is azt mondja, eljön. Itt a lehetőség!
Szépen kiöltözök, mindent megcsinálok magamon. A találkozóról öt percet kések.
Hiába keresem őt, még nincs itt. Másokkal beszélek, elütöm az időt. Egy nagyon
aranyos lány, Iris mindenről beszélget velem. Kicsit buta, de nagyon vicces, jó
hangulatban telik el néhány perc. Amíg meg nem érkezik Ő. Mindenki őrülten
örül, főleg amikor gazdagságát kecsegtetve előkap egy kis alkoholt. Hamar
eltűnik minden üvegből az innivaló – torkos borzok vagyunk. Vicces…
Ő még teljesen józan, és a lányok körbeállják, úgy beszélgetnek vele. Azt
ecseteli, hogy vele még a harmincas nők is kikezdenek. Megforgatom a szemeimet,
de hallgatom a monológját. Végigsiklik a tekintetem a selymesnek tűnő bőrén, a
csibész mosolyán, és a szemöldökén, amit mindig felvon, amikor a csibész
mosolyt gyakorolja. A pupillák helyén szívecskék jelzik a többiek iránta érzett
rajongását.
- Hé, Castiel – szólok hozzá, mert eddig nem mert senki.
- Mondd - felém sem néz. Nem szólalok
meg. Végre rám emeli gyönyörű tekintetét. Jön a mosoly és a szemöldök
felhúzatal.
- Te meg minek kented így ki magad?
Halkan kuncognak a körülötte levő, kissé illuminált állapotban lézengő lányok.
Elhúzom a szám, nem válaszolok, csak elfordulok. Castiel egy lánnyal veszekszik
a kedvenc rock bandáján.
Órákig egy helyben vagyunk, én halálra unom magam, de Castiel persze a figyelem
középpontjában áll, minden dicséretet meghallgat, és mondd valami menőt a
köszönöm helyett, amitől a részeg lányok elolvadnak. De jó, hogy nem tartozom
ebbe a kategóriába…
Mikor először bekerültem az osztály életébe, igyekeztem megismerni az
embereket, közben mindenbe beleszóltam. Sokkal szeretetéhesebb vagyok, mint
amit ez az osztály tudna nekem adni. Rosszul éreztem magam közöttük – de az a
szárazság, az a stílus, amit Castiel provokált, mindig feldühített. Borzasztó
alak! Hiába próbálkozom, hiába teszek bármit… rám egyszerűen nem figyelnek. Ha
azt mondom, jött a tűzoltóság, mert egy faágat a mi házunkra fújt a szél, arra
nincs válasz. Na, de ha Castiel azt mondja, pill…
Hová mész?
Mit csinálsz?
Kivel leszel?
Mikor fogsz visszajönni?
Keserű ízt érzek a számban. Bármit teszek, bármit is csinálok… sosem leszek
olyan jó, mint Castiel. És legfőképp: sosem
leszek elég jó Neki.
Nézem a körülöttem beszélgető józan lányokat – ők is a csinos, szép arcú,
népszerű nagyvárosi bandába tartoznak. Hagyják, hogy mindenki kiélje magát
Castielen – hiszen ők akkor és arról beszélnek vele, amikor és amiről csak
akarnak. Ők elég jók hozzá.
De én? A seszínű hajammal, barnásszürke szememmel, és a kis feleslegemmel…
kinek kellenék? Majd pont Castielnek, igaz?! Hogyne…
Minek is töröm magam? Mit akarok igazából? Tudom, hogy Neki sosem fogok
kelleni. Felfogtam, feldolgoztam. Tényleg. Akkor miért nem keresek valaki mást?
Szétnézek. Ott ül például Dakota, a padon. Körülötte is sok lány áll, főleg a
legbutább fajták. Dake tipikusan olyan fiú, akinek jó lennék – egy hétre. De
csak is akkor, ha lefekszem vele. Én pedig nem adom a szüzességem egy hétért.
Nem, Dakota nem jó nekem.
A sarokban Lysander firkálgat a jegyzetfüzetébe – nem figyel rá senki. Castiel
legjobb barátja, nagyon helyes. Talán ha együtt lennénk, közelebb kerülhetnék a
vöröshöz. Hirtelen mellé ül a barátnője, Nina. Miket is gondoltam…
És Armin? Ő a PSP-jén játszik, néha válaszolgat a meleg testvére kérdéseire.
Nagyon jól néz ki, szép arca van, még ha nem is túl férfias. Talán együtt
játszhatnánk esténként CoD-ot…
- Hé, beszívtál? Mit bambulsz? – lóbálja meg a kezét előttem Castiel.
- Csak nézem a semmit.
- Na, hát az nagyon szuper. Gyere velem. – mondja. Meglepődött tekintettel felé
nézek. Mit akarhat tőlem? Mit akarhat pont tőlem? Egy ilyen… semmilyen lánytól?
- Nem. – vágom rá.
- Ugyan, csak egy kicsit!
Látom a többi részeg lány féltékeny pillantását. Nem akarok menni.
Castiel hirtelen felkap a vállára, és elszalad velem. Mikor már távol vagyunk
az osztálytól, a sikításaimat átváltja a kiabálás.
- Tegyél már le, te idióta!
- Kérésed számomra parancs. – elvigyorodik, és letesz a földre. Óvatosan,
mintha egy porcelánbaba lennék. Ez tetszik, már nem is haragszom rá.
Szétnézek. Egy üres játszótéren vagyunk, tényleg nincs itt senki. A mai
gyerekek agyát beszippantotta az internet, a tabletek, és mindenféle
elektronikus cucc. Castiel megfogja a kezem, és felültet egy padra. Széthúzza a
lábaimat, és beáll közéjük. Mosolyogva bámul rám.
- Mit akarsz? – kérdezem. Nem félek, csak attól, hogy elszúrok valamit. Arca
vészesen közel van az enyémhez, illata elbódít. Ó, mennyire szeretném Őt…
- Tudod, te más vagy, mint a többiek. Te leplezed azt, hogy mennyire akarsz… -
hangja érzékien cseng, kezét a derekamra vezeti, és ott simogat. Érintésébe
beleremegek, nagyon régóta vágyom már rá. – és ez nekem nagyon tetszik.
Arcával az enyémhez közelít, kezével simogat, elhiteti velem, hogy különleges
vagyok. Lehunyom a szemeimet, és várok. Ajkai hamar megtalálják az enyémeket –
villámcsapásszerűen árad szét bennem a vágy és az adrenalin. A tarkójára
vezetem kezem, ott simogatom, miközben közelebb húzom magamhoz – ő átölel.
Ajkai puhák, az enyémek elvesznek az övéiben. Mozdulatai határozottak, de
gyengédek. A testem felhevül tőle, egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb a
csókunk, aminek a levegőhiány vet véget. Én lihegek, csillogó szemekkel bámulom
Castielt. Most valahogy még tökéletesebb. Az Ő légzése egyenletes, a csibész
mosolyával bámul rám.
- Azt mondtam, tetszik, ahogyan leplezed, hogy akarsz. Erre egyből odaadod
magad. De ne aggódj, csak ennyit akartam.
Addig vigyorog rám, míg nem értem azt, amit mondott. Épp hogy fel nem nevet
azon, ahogyan a szívem apróbb és apróbb darabokra törik szét. A könnyeim folyni
kezdenek az arcomon, torkomon nem jön ki hang. Mit is mondanék neki?
Mikor teljesen összetörtem, egy utolsó pillantást vet rám, sarkon fordul, és
otthagy a padon.
